Voltál már egy kis utcában? Tegnap nézegettem képeket egy képfeltöltős oldalon.
Egy kép kiszúrta a szemem. Egy kis, horvátországi utca volt látható. Macskaköves út, omladozó házfalak, a hosszú szárítókon vizes ruhák lebegtek.
Hirtelen lefagytam és csak bámultam. Legutóbb, 2 évvel ezelőtt voltam egy hasonló utcában. Még mindig látom magam előtt azokat a kissé ferde dőlésű házikókat, amik szorosan, egymás mellett álltak, és olyan félelmetesek voltak... Mintha figyelnék minden mozdulatomat.
Sok repedés ékesítette a házakat, ahol kibújtak a növények, hogy arcukat a Nap is érje.Mindig hűvös volt ezekben az utcákban.Jó, árnyékosak voltak.
A házak lábánál mindig volt valami kis bolt vagy hangulatos étterem, ahol az evőeszközöknek a csengését hallottuk, jelezve, hogy itt a vendégek most nagyon jól laknak.
A boltokban napbarnított kereskedők árulták a csecsebecséjüket. Ezek általában képeslapok, kagylók, mágnesek voltak, esetleg olcsó ruhák.Az utcát öblítőnek az illata árasztotta el. Szinte az összes kis utcában találsz olyan szárítókat, amely az egyik háztól a másik ablakáig elértek. Ilyenkor mindig elcsodálkozok. Hogyan szedik le a ruhákat onnan? Örök titok marad számomra.
A legcsodálatosabb viszont az volt, mikor egy-egy ház között kihagytak egy kis részt. Ilyenkor, a hullámzó tenger babonázza meg a szemünket.Hirtelen nem is hallod az alkudozó árusoknak a mély hangjukat és azt is, mikor a egy borospohár lecsapódik, és parányi darabokra összetör a köves úton.
Már nem is érzed azt a virágillatot, amiket a ruhák árasztanak magukból, mivel a sós pára már eltömi az orrodat.
Olyan mintha a világ végén lennél.
Ilyenkor már nem is érdekel, hogy voltál már Párizsban, Rómában, és hogy Belgiumban éltél.
Ezek nem is számítanak. Ezt a kis, varázslatos utcát, ahol még egy autó sem fér el, örökre a szívedbe zárod.
És ez a kis hely a szívembe még mindig visszavágyódik a Kis Utcához.